Annál boldogabb leszek, minél jobban megjárom a poklot, és ha ebben elfáradok, akkor leeresztek, hogy aztán megint legyen mit gyorsan bepótolnom, amibe szintén belefáradok. Aztán jön a közöny, ami nem más, mint elvegyülök csendben az emberek közt a tömegben. Közben rádöbbenek, hogy kemény harc az élet: a szívem és az agyam állandó viaskodása. S úgy hiszem, hogy a szerelem is csak egy múlandó állapot, mert van ebben is hazugság, hogy olyannak lássanak, ami nem vagyok valójában, vagy azt gondolom: a hallgatás a hazugságnál is jobb lehet. Kezdem érezni, hogy a fájdalmam a saját bűnöm visszatükröződése. Majd sok mindenben reménykedem, ami nem más, mint saját sorsom boldogabbra fordításának gondolata, amiért ugyan még nem tettem semmit, csupán csak szeretném, és ha teszek érte, akkor az már a célom. Rájövök, hogy amiről álmodozom, az nem más csupán, mint az elérhetetlen valóság. Aztán jön a bánat, ami az elmúlt boldogságom siratása, amelyről tudom, hogy már sohasem tér vissza. A kínom egyenlő a tehetetlenséggel, de az szenvedjen, aki hagyja magát. Néha rám tör a magány, mert csalódtam mindenben és mindenkiben, még magamban is. Ha szerencsém van, akkor előtör bennem az alkotás, ami a szívem és a lelkem kinyilvánulása, adni magamból másoknak. Elkezdem gondolkodni, ami a pozitív és negatív érzéseim furcsa keveredése. Mérlegelek. Végül megértem, tudom, és hiszem, hogy szeretni annyi, mint élve maradni.